Sosem írtam még blogot, nem osztottam meg nagyon senkivel belső gondolataimat. Viszont ha már kikívánkozik belőlem a rengeteg érzelem, teszem ezt most előttetek. 

Nem vagyok egy Isten kegyeltje, nem kaptam, vagyis nem adtam magamnak túl sok lehetőséget a boldogságra. Eddig... 

Mert ugye tartja a mondás, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. Én eddig hagytam, hogy mások üssék azt az izzó vasat. Hódoltam be sokszor, hordtam rengeteg álarcot más kedvéért, megalkudtam, más voltam...

36 éves vagyok, mögöttem van sok év, ilyen-olyan élményekkel. Nem...nem akarom, hogy az irományaim depresszív hangulatúak legyenek, de ha mégis időnként olyanra sikeredne, hát legyen. És időnként biztos fogok csúnya szavakat is használni, mert az is én vagyok. 

Jelenlegi állapotomat úgy jellemezném, hogy lebegek egy keserű múlt és egy reménnyel teli jövő között. De maradjak inkább a realitás talaján és csusszanjak szépen vissza ide. Hova is? Oda, ahonnan legszívesebben kihátrálnék, mert az könnyű lenne, de az baromira lehetetlen! 

5 év egy fiúval, kurva nagy szerelemmel, mesébe illő sztorival, aztán lassú, majd gyors hanyatlás, szenvedés, egymás kínzása, önző módon. Nos, ennek vetek éppen véget. Kár érte, nagyon kár, mint mindenért, ami egy kis boldogságot is adott nekem. És itt a múlt idő nagyon fontos kulcs. Mert az ember fia,lánya érzi azt a pillanatot, mikor már nem segítenek a nagy beszélgetések, az újrakezdések, a békülős szexek. És boldogtalanság, melankólia köti gúzsba a testet, lelket. 

Persze, tudom, fájdalmas a szakítás mindkét félnek, sérülünk, sírunk majd sokat, ahogy ez mással is történni szokott.De igyekszem ember maradni, mégis úgy, hogy többé nem nyomom el a valós énemet, mert ez vagyok én, Anita, aki nem rossz és gonosz, csak a lelkét még nem tárta ki soha senkinek!

Egyenlőre ennyi, nincs is több erőm írni, mert a szokásos nem eszem, nem alszom effektus engem sem kerülhet el. 

Kezdjünk el hát kapaszkodni felfele!