Igen, tudom, hogy jó ideje nem írtam, sajnálom. 

Lényegében nem sok minden változott, Anyuéknál vagyok továbbra is, ahol nagyon kedvesek velem, lesik minden kívánságomat, de mégis úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal. Kapkodok a levegőért, a megszokott levegőért.

Ma reggel picit a munkába jövet beszéltünk Hugimmal, aki elmondta, hogy Zsolti elég rossz bőrben van, olyannyira, hogy tegnap nem is tudott dolgozni menni. Cseszteti a családja is, nincs pénze, és még köti a határidő is, hogy el kell mennie a lakásból.

Megsajnáltam... De! Ettől függetlenül továbbra is magamra gondolok, és azon vagyok, hogy minél előbb visszamenjek a megszokott kis kuckómba. Ma már én is nézegettem az albérleteket, átküldtem tesómnak mailben. 

Én elhiszem, hogy nehéz találni, és baromi sok gondja van, de bakker, nekem sem jobb. Mégis muszáj erőt merítenie az embernek, felállni, megrázni magát és folytatni az életet.

Én ígérem magamnak, hogy kimászok a gödörből, ha kell egyedül, ha kell szenvedések árán, de megcsinálom!

Ezt még úgysem próbáltam soha! Mindig valakire támaszkodtam, valaki állandóan navigált. Most megtapasztalom, hogy milyen is egyedül szembenézni az élettel. Fúúúú de sablonos, de igaz! 

Kb ennyi, jövök, ha történik valami érdemleges! :)

Nos, tudom, hogy jó néhány napja nem írtam, de sem időm, sem energiám nem volt hozzá. Pénteken átcuccoltam Anyuékhoz, de ezt megelőzte egy szerda és egy borzalmas csütörtök... 

Tök hülye voltam, mert belenéztem a telefonjába reggel, ilyen pontösszekötős lezárása van és én a második próbálkozásra felnyitottam. Picit rosszalkodtam és kutakodtam az üzenetei között. Találtam egy viber beszélgetést, ahol egy 21 éves kis csajjal bájcsevegett, vagyis kemény szexre utaló beszélgetés volt inkább. Jót nevettem...először... Valamint egy társkeresőről is jöttek ilyen visszajelzések, hogy ennek, meg annak tetszel...

Gondoltam, hogy megtartom magamnak ezt az infót és nem járatom le magam, hogy belekuksiztam a telefonjába.

Még szerdán megkértem, hogy vegyen pár dolgot otthonra, mire az volt a válasz, hogy van 1600 forintja, így nem tud.

Mondom, ok, akkor majd én megoldom. Kértem kölcsön tesómtól pénzt, mert most én is eléggé le vagyok égve. Vettem dohányt, hüvelyt. De aztán szép lassan felhergeltem magam, hogy ha ennek a fasznak arra van pénze, hogy a kis csajt elvigye panzióba, meg vacsora, és az otthoni dolgokra meg nincs, akkor egy igazi köcsög! Szerdán este, mikor hazaértem a munkából, otthon volt, és ahogy ránéztem, agyfaszt is kaptam. Láttam, hogy szép barna, szoliban volt. Nos, itt már nem bírtam magam tovább tartani és kibukott belőlem, aminek nem kellett volna. 

Olyan szintű üvöltésbe és trágárkodásba kezdtem, ami egy lavina volt és sodort mindent. Szegény sógorom volt ott, először csak állt az ajtóban, majd mikor már látta, hogy nem sok kell az össze verekedéshez, közénk állt. Csapkodtam én mindent, Zsoltit, az ajtót, a szekrényt. Mondtam neki, hogy ha jót akar magának, akkor péntekig nem jön már haza, mert addig én is otthon vagyok, és nem állok jót magamért. Aztán elindult dolgozni. 

Csak nem csillapodtak bennem az indulatok, sikerült darabokra törnöm egy lavort, majd mikor tesóm megérkezett és kérdőn, ijedten nézett rám, hogy mi a fasz bajom van, akkor mondtam, hogy elegem van és egy jól irányzott ütéssel belebasztam egyet a szobaajtó üvegébe. Megijedtem... egyből arra gondoltam, hogy te hülye picsa, hát mit csinálsz, és ha átvágtad az eredet és itt vérzel el? Megéri?? Húgom gyorsan odatette a kezét, de már akkor láttam, hogy az ujjai közül folyik ki a vér, csöpög le a járólapra. Gyorsan megnéztem és viszonylag megnyugodtam, mikor láttam, hogy "csak" egy kb 1 centis, csontig bevágott nyílás keletkezett a csuklómon. 

Egyébként olyan volt az egész, mint ha kívülről láttam volna magamat, még én sem hittem el, hogy ennyire nem tudom féken tartani az indulataimat. 

Hugim megfogta az arcomat, mondta, hogy nézzek rá és mondjam el, hogy mit érzek. Ekkor sírásban törtem ki, toporzékoltam, de nem is tudtam igazán miért, csak éreztem, hogy szétfeszít a feszültség. Jött Laci is, aki megnézte a sebemet és mondta, hogy ezt bizony össze kéne varrni. De..., mivel már ittam kb 2 dl bort, így sanszos, hogy nem kaptam volna érzéstelenítőt. Szóval nem mertem bevállalni az orvost. Így kaptam rá betadine-t, amitől majdnem összepisiltem magam, annyira csípett, majd egy kötést tettünk rá. Aznap este Tesómék kérésére átmentem hozzájuk aludni. Tudtam, hogy nem mernek magamra hagyni. Mondjuk valóban nem voltam olyan állapotban, hogy egyedül maradjak. Aznap este a kimerültségtől gyorsan elaludtam. 

Pénteken munka után Tesómékhoz mentem be, amíg el nem indult dolgozni. Aztán átszaladtam és összepakoltam még a bőröndömbe, majd átvittem mindent Hugimékhoz, magammal együtt.

Egyszerűen azt érzem, hogy nem bírom látni, idegesít, indulatos leszek tőle...

Pénteken munka után átvittem a cuccaimat Anyuékhoz. De nem egyedül. Valakivel. :)

Krisztiánnak hívják, és elvileg a hétvége óta járunk. :) Vele voltam egész hétvégén, ami csodálatos volt. Pénteken elmentünk egy tőlük nem messze lévő kocsmába és baromkodtunk kicsit. Jó volt, felszabadultnak éreztem magam. Ő nem ítél el semmiért, elfogad egyenlőre úgy, ahogy vagyok és azt gondolom, hogy nagyon is érdekli, hogy mi van velem. 

Vasárnap az elválás nem volt túl vidám, igazából hiányzik eléggé, és az, hogy még 5 napot kell várnom, hogy újralássam, hát..., egyrészt izgi, másrészt kínzó. De tudom, hogy van és ez nagyon jó! :)

Ma hétfő, munka, egy kis barátom jön ide dolgozni, és ennek is nagyon örülök. :) 

Csak teljenek gyorsan a napok és legyen már péntek, hogy Krisszel lehessek, és kettőből egy legyünk... :)

Hétvégén nem írtam, nem azért mert nincs mit, hanem csak mert! :)

Nem mondhatnám, hogy húú de jól vagyok. Váltakoznak bennem az érzések, időnként felszabadultság, majd félelem, szóval folyamatosan agyalok. Tuti, hogy még álmomban is. Az alvási kvótám is egy rakás szar még mindig.

Tegnap kértem tesóméktól egy bazi nagy bőröndöt, meg egy sporttáskát. Ma elkezdek belepakolni, mert hétvégén átcuccolok anyuékhoz, amíg el nem megy. Ez kb. április eleje lesz. Hát nagyon fasza, semmi kedvem, de ahhoz, hogy ne tépjem le a fejét, vagy nem borogassak szét mindent a lakásban mérgemben, így lesz a legjobb. 

Mondjuk amit sajnálok, hogy hétvégén jönnek közös barátaink Németországból és velük nem tudok találkozni. Egyrészt mert nem lenne mókás most egy közös buliskodás, másrészt pedig...van fontos programom! :)

Szóval kb. ennyi a történés, és nem igazán lesz változás amíg vissza nem jövök az üres lakásba és nagy levegőt véve nem indulok neki egy új, talán jobb életnek! És már megint a negatívum. Szóval még egyszer! Visszajövök és kurvára elkezdem az új, BOLDOG életemet! :)

Puszi, pacsi!

Komolyan mondom, ma kivan a faszom! De tényleg!

Tudni kell, hogy már jó egy két hete nem alszom, csak napi 3-4 órát, és éppen csak annyit eszem, hogy ne essek össze. Azt sem azért, mert olyan baromi éhes lennék, hanem jelez a kurva hasam, hogy egyél te hülye, mert felborulsz! Baromságokat álmodok, forgolódok egész éjjel, illetve abban a pár órában, amit alvással töltenék.

A tegnap este..., hát tényleg felbasztam magam! Eleve gyomorideggel megyek haza, mert tudom, hogy ott van a lakásban, és idegesít már!

Megegyeztünk, hogy megbeszéljük a mocskos anyagiakat, meg a szétválás menetét. Hát kurvára benézte. Előadta, hogy ő összeírta, hogy miket vettünk közösen, az mennyi, felezett...stb... Magamhoz hűen ki is keltem magamból és elég gyorsan elfojtottam benne ezt a szándékot, hogy tőlem még a köcsög tévéjén és a számítógépén felül pénzt kérjen.

Felvilágosítottam, mert úgy látszik elfelejtette, hogy mikor feljött Szegedről, akkor én havi 200,000 körül kerestem, neki meg nem volt munkája hónapokig. Valamint fél éve bevágta a durcit és felmondott azon a munkahelyen, amit Anya szerzett neki. Tette mindezt úgy, hogy nem volt másik hely. Így újabb 2 hónap következett fizetés nélkül, a részéről. Itt pedig Anyuék segítettek, nem keveset, hanem kurva sokat! úgyhogy ne mondja nekem, hogy bármit el akar még vinni, vagy pénzt kapni, mert úgy felbasz, hogy kidobálom a ruháit a kertbe és felgyújtom, had égjenek! 

De ahogy láttam, megértette. Azt is elmondtam neki, hogy innentől kezdve nincs számonkérés, ki-hol van, mikor jön...stb... 

Ami rossz hír, hogy csak április elején tud elmenni, ami még nagyon messze van. Nem tudom, hogy fogom kibírni vele egy kurva szobában. Mondjuk nyilván minél kevesebbet leszek majd otthon, úgy! Ebben a felállásban elég nehéz lesz a méltósággal való elválás. Nem tudok magamból kifordulni és nem is akarok. Aki ismer tudja, hogy egy darabig tűrök, aztán felperzselek mindent magam körül. Nem lenne ésszerű...

Haahaaa, reggel vicces volt, mert kihúztam a telefonjából a töltőt, hogy kicsit töltsem az enyémet és felvillant a kijelzője. Láttam, hogy már neki is le van kódolva a telefonja, le van némítva. :) Valamint tegnap, mint egy óvodás, kitörölt a facebook ismerősei közül. Teszi ezt egy olyan, aki most lett 40 éves és érett férfinek  mondja magát. Hát én meg azt mondom, hogy a 16 éves lányomnak több önkontrollja van bakker. Mindegy, ez már nem az én dolgom, csak húzzam ki valahogy még ezt az időt, amíg itt van! 

Mára ennyi, igyekszem nem elaludni napközben, majd megiszom pár doboz energiaitalt, amit annyira rühellek!

A tegnap este várakozásaim szerint alakult... Hazaértem, köszönés, szia...félrenézés... Később jöttek Anyuék, Tesómék, hogy felköszöntsük. Komolyan olyan arca volt, mint akit akasztani visznek. Pedig a többiek még a hepibörzdéjt is elénekelték neki. Jó, értem én, hogy ez a szülinap nem olyan, és szomorú, meg elkeseredett. Amikor oda akartam Neki adni az ajándékot, akkor megvetően, fintorogva nézett rám, és kérdezte, hogy "minek?" Ekkor letettem az ajcsit az asztalra és mondtam, hogy további jó mulatást, majd bementem a szobába. Anya hozott neki tortát, abból ettek, ittak pezsgőt. Majd bejöttek ők is a szobába. Elég fagyos volt a hangulat. 

Nem is tudom miért, de éreztem enyhe lelkiismeret furdalást, de mint mondtam és gondolom most is, ez soha nem jó döntés, soha! Igazából féltem őt, szeretném, hogy jobban legyen, hogy megértse, hogy nekünk itt már nincs tovább, reménytelen! Jó lenne látni, hogy erős, vagy legalább annak mutatja magát, de sajnos nem így van.

Lefeküdtem hamar, már 9 körül elaludhattam. Hajnal fél 2-kor egy iszonyú rémálomra keltem. Gyakorlatilag kapkodtam a levegőt. Valami olyasmi volt, hogy egy idősebb pasi szeretője voltam, de nem csak én, hanem több fiatal lány is. Terrorizált minket és egy alkalommal odaállított minket egy autó oldalához és egyesével az összes lány fejét tiszta erőből belevágta az autó oldalába. Többször is, amíg mindegyik el nem ájult. Tudtam, hogy én jövök, a sor végén álltam. De a kritikus pillanatban megjelent Édesanyám és kimentett ebből a borzasztó élményből.

Kimentem, ittam egy nagy pohár vizet, és szerencsére visszaaludtam még 5-ig. De elég fáradt vagyok, folyamatosan gombócot érzek a torkomban, gondolom a stressz miatt. 

Tegnap ahogy Hugimmal beszélgetett, elcsíptem pár félmondatot, valami olyasmit mondott, hogy egyedül nem akar albérletet, max valami haverral, vagy egy új barátnővel... Őszintén én örülnék neki, ha találna valakit, könnyebb, sokkal könnyebb lenne neki. 

Tehát szétválásunk még sehol sem tart, kényes a téma, de rá kell majd kérdeznem, hogy mikor akar elmenni, mert baromira feszkós így, hogy egy kis szobában vagyunk ketten, egy ágyban...

Én már nagyon szeretném, ha egyedül lehetnék, átélni a magányt kicsit, aztán érezni a felszabadultság könnyű érzését. Legalábbis gondolom, hogy így megy ez. 

De nem tudhatom, mert eddig egyik kapcsolatból a másikba sodródtam, tudatosan. Kis családom szerint kapcsolatfüggő vagyok, de szerintem kurvára nem! Vagy esetleg voltam!

Most iszonyatos késztetést érzek arra, hogy megtapasztaljam az életet, egyedül, és ellenpéldát mutassak azoknak, akik azt gondolják, hogy én egyedül elveszett vagyok. Bizonyítani akarok nekik, és legfőképp magamnak! Szerintem boldogulni fogok...ugye? Vagyis nem is így kell ezt mondani, hanem úgy, hogy TUDOM, HOGY BOLDOGULOK EGYEDÜL! :) 

És most temetkezzünk a munkába, tereljük a figyelmet, mert az segít. Tiszta hülye vagyok, ezt úgy írtam, mintha ketten lennék! :D

Kedd reggel van, ma pont a szülinapja. Pont rosszkor jött, de igazából tök mindegy. Fura lesz 2 puszit adni, de túl kell esni rajta.

Tegnap leültünk a kis családdal, hogy megvitassuk, hogyan is folytassam kis életemet. Mit, hogyan, merre... Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. De nem csak a családom áll mellettem úgy érzem. Erre majd később térnék ki. :)

Még nagyon nem jó nekem, mert egy lakásban vagyunk, kerülgetjük egymást, sokszor izzik a levegő, van feszültség bőven. Jobb lenne ha már menne. Könnyebben megnyugodnék én is. Meg talán ő is. 

Fura, mert még mindig úgy érzem, hogy nem teljesen érzi a súlyát a szakításnak, és én nagyon nem szeretném, ha reményeket táplálna. Mert nincs! 

Mindig is azt kaptam tőle, hogy én egy szerencsétlen, életképtelen ember vagyok, és nem is vagyok normális, és minden szar amit csinálok. Volt, hogy szinte elhittem. De aztán nem! Mert sokkal nagyobb annál az egóm és az önbecsülésem, hogy belesüppedjek egy negatív gödörbe, más hatására. Nem és nem!

Ja és a negatívról jut eszembe, hogy na ő aztán igazán az! Szar lehet így élni..., hogy mindenben csak a rosszat, a fost látja. Nagyon letudja ám ez húzni az embert. Húzott is lefele jócskán évekig. De itt van ez az ösztön, ott belül mélyen a szívemben, a gyomromban, és minden egyes végtagomban, hogy feloldjam ezt a burkot, és kikaparjam magam a melankóliából.

Jah, és most jön majd az osztozkodás, fiszem-faszom, mit visz el... De bízom benne, hogy a jövő hónaptól, és az elejétől már elmegy és végre átadhatom magam a szabadság érzésének.

Lehet, hogy először nem lesz olyan felemelő, mint ahogy várom, de nem leszek egyedül! 

És egy szép idézet a végére: "Nézz szembe a félelmeiddel, és utána nem lesz már hatalma feletted!" Valami ilyesmi...

Sosem írtam még blogot, nem osztottam meg nagyon senkivel belső gondolataimat. Viszont ha már kikívánkozik belőlem a rengeteg érzelem, teszem ezt most előttetek. 

Nem vagyok egy Isten kegyeltje, nem kaptam, vagyis nem adtam magamnak túl sok lehetőséget a boldogságra. Eddig... 

Mert ugye tartja a mondás, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa. Én eddig hagytam, hogy mások üssék azt az izzó vasat. Hódoltam be sokszor, hordtam rengeteg álarcot más kedvéért, megalkudtam, más voltam...

36 éves vagyok, mögöttem van sok év, ilyen-olyan élményekkel. Nem...nem akarom, hogy az irományaim depresszív hangulatúak legyenek, de ha mégis időnként olyanra sikeredne, hát legyen. És időnként biztos fogok csúnya szavakat is használni, mert az is én vagyok. 

Jelenlegi állapotomat úgy jellemezném, hogy lebegek egy keserű múlt és egy reménnyel teli jövő között. De maradjak inkább a realitás talaján és csusszanjak szépen vissza ide. Hova is? Oda, ahonnan legszívesebben kihátrálnék, mert az könnyű lenne, de az baromira lehetetlen! 

5 év egy fiúval, kurva nagy szerelemmel, mesébe illő sztorival, aztán lassú, majd gyors hanyatlás, szenvedés, egymás kínzása, önző módon. Nos, ennek vetek éppen véget. Kár érte, nagyon kár, mint mindenért, ami egy kis boldogságot is adott nekem. És itt a múlt idő nagyon fontos kulcs. Mert az ember fia,lánya érzi azt a pillanatot, mikor már nem segítenek a nagy beszélgetések, az újrakezdések, a békülős szexek. És boldogtalanság, melankólia köti gúzsba a testet, lelket. 

Persze, tudom, fájdalmas a szakítás mindkét félnek, sérülünk, sírunk majd sokat, ahogy ez mással is történni szokott.De igyekszem ember maradni, mégis úgy, hogy többé nem nyomom el a valós énemet, mert ez vagyok én, Anita, aki nem rossz és gonosz, csak a lelkét még nem tárta ki soha senkinek!

Egyenlőre ennyi, nincs is több erőm írni, mert a szokásos nem eszem, nem alszom effektus engem sem kerülhet el. 

Kezdjünk el hát kapaszkodni felfele!