A tegnap este várakozásaim szerint alakult... Hazaértem, köszönés, szia...félrenézés... Később jöttek Anyuék, Tesómék, hogy felköszöntsük. Komolyan olyan arca volt, mint akit akasztani visznek. Pedig a többiek még a hepibörzdéjt is elénekelték neki. Jó, értem én, hogy ez a szülinap nem olyan, és szomorú, meg elkeseredett. Amikor oda akartam Neki adni az ajándékot, akkor megvetően, fintorogva nézett rám, és kérdezte, hogy "minek?" Ekkor letettem az ajcsit az asztalra és mondtam, hogy további jó mulatást, majd bementem a szobába. Anya hozott neki tortát, abból ettek, ittak pezsgőt. Majd bejöttek ők is a szobába. Elég fagyos volt a hangulat. 

Nem is tudom miért, de éreztem enyhe lelkiismeret furdalást, de mint mondtam és gondolom most is, ez soha nem jó döntés, soha! Igazából féltem őt, szeretném, hogy jobban legyen, hogy megértse, hogy nekünk itt már nincs tovább, reménytelen! Jó lenne látni, hogy erős, vagy legalább annak mutatja magát, de sajnos nem így van.

Lefeküdtem hamar, már 9 körül elaludhattam. Hajnal fél 2-kor egy iszonyú rémálomra keltem. Gyakorlatilag kapkodtam a levegőt. Valami olyasmi volt, hogy egy idősebb pasi szeretője voltam, de nem csak én, hanem több fiatal lány is. Terrorizált minket és egy alkalommal odaállított minket egy autó oldalához és egyesével az összes lány fejét tiszta erőből belevágta az autó oldalába. Többször is, amíg mindegyik el nem ájult. Tudtam, hogy én jövök, a sor végén álltam. De a kritikus pillanatban megjelent Édesanyám és kimentett ebből a borzasztó élményből.

Kimentem, ittam egy nagy pohár vizet, és szerencsére visszaaludtam még 5-ig. De elég fáradt vagyok, folyamatosan gombócot érzek a torkomban, gondolom a stressz miatt. 

Tegnap ahogy Hugimmal beszélgetett, elcsíptem pár félmondatot, valami olyasmit mondott, hogy egyedül nem akar albérletet, max valami haverral, vagy egy új barátnővel... Őszintén én örülnék neki, ha találna valakit, könnyebb, sokkal könnyebb lenne neki. 

Tehát szétválásunk még sehol sem tart, kényes a téma, de rá kell majd kérdeznem, hogy mikor akar elmenni, mert baromira feszkós így, hogy egy kis szobában vagyunk ketten, egy ágyban...

Én már nagyon szeretném, ha egyedül lehetnék, átélni a magányt kicsit, aztán érezni a felszabadultság könnyű érzését. Legalábbis gondolom, hogy így megy ez. 

De nem tudhatom, mert eddig egyik kapcsolatból a másikba sodródtam, tudatosan. Kis családom szerint kapcsolatfüggő vagyok, de szerintem kurvára nem! Vagy esetleg voltam!

Most iszonyatos késztetést érzek arra, hogy megtapasztaljam az életet, egyedül, és ellenpéldát mutassak azoknak, akik azt gondolják, hogy én egyedül elveszett vagyok. Bizonyítani akarok nekik, és legfőképp magamnak! Szerintem boldogulni fogok...ugye? Vagyis nem is így kell ezt mondani, hanem úgy, hogy TUDOM, HOGY BOLDOGULOK EGYEDÜL! :) 

És most temetkezzünk a munkába, tereljük a figyelmet, mert az segít. Tiszta hülye vagyok, ezt úgy írtam, mintha ketten lennék! :D