Kedd reggel van, ma pont a szülinapja. Pont rosszkor jött, de igazából tök mindegy. Fura lesz 2 puszit adni, de túl kell esni rajta.

Tegnap leültünk a kis családdal, hogy megvitassuk, hogyan is folytassam kis életemet. Mit, hogyan, merre... Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. De nem csak a családom áll mellettem úgy érzem. Erre majd később térnék ki. :)

Még nagyon nem jó nekem, mert egy lakásban vagyunk, kerülgetjük egymást, sokszor izzik a levegő, van feszültség bőven. Jobb lenne ha már menne. Könnyebben megnyugodnék én is. Meg talán ő is. 

Fura, mert még mindig úgy érzem, hogy nem teljesen érzi a súlyát a szakításnak, és én nagyon nem szeretném, ha reményeket táplálna. Mert nincs! 

Mindig is azt kaptam tőle, hogy én egy szerencsétlen, életképtelen ember vagyok, és nem is vagyok normális, és minden szar amit csinálok. Volt, hogy szinte elhittem. De aztán nem! Mert sokkal nagyobb annál az egóm és az önbecsülésem, hogy belesüppedjek egy negatív gödörbe, más hatására. Nem és nem!

Ja és a negatívról jut eszembe, hogy na ő aztán igazán az! Szar lehet így élni..., hogy mindenben csak a rosszat, a fost látja. Nagyon letudja ám ez húzni az embert. Húzott is lefele jócskán évekig. De itt van ez az ösztön, ott belül mélyen a szívemben, a gyomromban, és minden egyes végtagomban, hogy feloldjam ezt a burkot, és kikaparjam magam a melankóliából.

Jah, és most jön majd az osztozkodás, fiszem-faszom, mit visz el... De bízom benne, hogy a jövő hónaptól, és az elejétől már elmegy és végre átadhatom magam a szabadság érzésének.

Lehet, hogy először nem lesz olyan felemelő, mint ahogy várom, de nem leszek egyedül! 

És egy szép idézet a végére: "Nézz szembe a félelmeiddel, és utána nem lesz már hatalma feletted!" Valami ilyesmi...